A művészet gyógyító "varázserejét" ősidők óta használja az ember - akár anélkül is, hogy terápiás hatását tudatosította volna. Elég csak a sámánisztikus szertartásokra, barlangrajzokra vagy a megalitikus kultúrák ma is megtekinthető alkotásaira gondolnunk. Már Arisztotelész megfogalmazta drámaelméletében a katarzis megtisztító hatását. S hogy már a régi korok embere is gyógyhatásúnak vélte a művészetet, azt az is bizonyítja, hogy az ókorban például a zenét, a reneszánszban pedig képzőművészeti alkotásokat ajánlottak az orvosok a kedélybetegségekre.
Bár számos gondolkodó megfogalmazta a művészet gyógyító hatását, művészetterápiáról a XIX. század végéig, XX. század elejéig nem beszélhetünk. Kialakulásához szükség volt egyrészt a pszichológia-pszichiátria tudományának megszületésére - s a mentális betegekkel való foglalkozás humánusabbá és szakszerűbbé válását szorgalmazók munkásságra; valamint a lelki tartalmakat megjeleníteni kívánó új művészeti irányzatok (expresszionalizmus, szürrealizmus, stb.) megjelenésére. Ezek következtében kezdték kipróbálni és tudományosan vizsgálni a művészeti foglalkozások hatását - először diagnosztikai, majd terápiás céllal. (Art brut gyűjtemények, gyermekrajzok vizsgálata, stb.)
Freud és Jung, majd követőik munkásságukban az alkotásokban a tudattalan megnyilvánulási formáit vizsgálták, az álmokban-képekben megjelenő szimbólumok rejtett üzenetet kutatták.
A művészetterápia kifejezést először 1945-ben Adrian Hill használta Művészet vagy betegség című könyvében. A művészet először mint diagnosztikai, majd mint terápiás eszköz került fókuszba. terápiás alkalmazását a második világháború után elterjedt csoportterápiák mozdították elő.
