"Mégis, mire ez a nagy lelkesedés?" - kérdezheti bárki, aki még csak most ismerkedik a művészetterápiával vagy aki még csak óvatos kíváncsisággal böngészget a honlapomon. Ma, amikor percenként jobbnál jobb módszerek és varázsszerek ajánlatai bombáznak bennünket, jogos lehet a kezdeti távolságtartás. Igazán meggyőző a saját megtapasztalás lehet - én is így "varázsolódtam el". Annak, aki még bizonytalan, hogy belevágjon-e velem egy művészetterápiás kalandba, talán segíthet, ha megismeri az én személyes tapasztalataimat. Az alábbiakban néhány részlet olvasható a terapeutává válásom történetéből, majd az újabb és újabb bejegyzésekkel előre haladva az időben a - remélhetőleg egyre gazdagabb - művészet- és meseterápiás csoportokon általm megélt élményekből:
A kezdetek, avagy e-mail a gondviseléstől...
Sem túlzott pátosz, sem komolytalankodó hatásvadászat nincs a fenti cím mögött - valóban érdekes körülmények és "együttállások" indítottak el a művészetterapeutává válás útján: egy meglepetésszerűen érkezett és valamilyen csoda folytán nem olvasatlanul kidobott, felvételire toborzó levél jelenti a kezdetet. Egy, a reklámlevelek százaiból, mely naponta elárasztja a postaládámat. És amit valami miatt mégis elolvastam 2013 decemberében, alig pár nappal a jelentkezési határidő lejárta előtt.
Az első gondolatom az volt, hogy: "hm, ez érdekes lehet". (És ezzel össze is foglaltam, amit a művészetterápiáról tudtam akkoriban.) A második: "jó lenne újra tanulni valamit". (Akár atomfizikát is szívesen tanultam volna...bár akkor a hajdani matemetika és fizika tanáraim a sürgősségin kötöttek volna ki a hír hallatán.) A harmadik: "ezt lehet, hogy tudnám hasznosítani az időseknél" (mármint a mentálhigiénés munkámban az idősek otthonában). És végül: "ugyan mennyi esélye van annak, hogy sikerül ezt engedélyeztetni?" (Mármint decemberben, mikor már mindenféle költségvetési terv rég le van adva, és a jövő évvel kapcsolatban még csak a bizonytalanság a biztos.)
És lőn: egy-két óvatosan puhatolózó "mi lenne ha"-kérdés feltevése és némi bátorító főnöki bólogatás után már írtam is a tanulmányi kérelmet. S előrehozott karácsonyi ajándékként pár nap alatt meg is kaptam a kedvező választ, melyet később egy igazán nagyvonalú tanulmányi szerződés követett.
Eszik-e vagy isszák?
Művészetterápia? "Jól hangzik." - "Az klassz lehet." - "Hm, az érdekes." - És még sorolhatnám a hasonló reakciókat, mikor valakinek megemlítem, hogy mivel foglalkozom. És ezeket általában az követi, hogy "mi is az tulajdonképpen?". Körülbelül nekem is ennyi fogalmam volt róla, mikor beadtam a jelentkezési lapomat. Persze-persze el-elcsíp az ember információ foszlányokat, hogy a művészetnek van terápiás hatása, de hogy ez pontosan hogy is működik, hányféle módszer-iskola létezik, kinek mi ajánlható, arról ezek a tudásmorzsák nem szólnak. Én is így voltam vele, ezért a kötelezően választandó két szakirodalom helyett minden ajánlott irodalmat elolvastam a felvételire, csak hogy képbe kerüljek. Olvastam tehát nonverbális pszichoterápiákról, a színek szimbolikájáról, a mandalák gyógyító hatásáról, a költői nyelv zeneiségéről, az aktív és passzív zeneterápia hatásairól... és még sorolhatnám. Ez a "felvételi ízelítő" aztán csak megerősített abban, hogy a művészetterápia nemcsak "jól hangzik", de valóban hatékony és jó módszereket takar. És akkor még nem is volt sejtelmem róla, hogy az általam később elsajátított Katarzisz Komplex Művészetterápia miként is emelkedik ki a számtalan módszer közül.
